tirsdag den 8. maj 2018

Jes Bertelsen tanítása


A szeretetrôl szól 

Jes Bertelsen tanítása


Szerkesztette, valamint az elô és utószót írta Peter Høeg 
ROSINANTE kiadó 2013

Figyelem! A fordítás ön, és közszorgalomból készül! Minden jog a szerzôé, kiadóé, és a fordítóé!

Remember! The translation is a voluntary process, and all rights are rights holders and translator.
Husk! Oversættelsen er en frivillig process, og alle rettigheder tilhører rettighedsindehavere og oversætteren.




Tartalomjegyzék

Peter Høeg elôszava

Az alap
A dzogcsen központi ideája
A szükséges alapok
Kettôs irányultságú tudat
A természetes etika
Részcél

Elmélyülés
A nyugati pszichológia mélystruktúrája
A nagy séma
C.G.Jung Vörös könyve
Az archetipusokkal való kontaktus fokozatai
A saját archetipikus tapasztalatok nyomán
Jungtól az eljövendôhöz
Álomból ébredni. A spirituális praxis, mint szükséges illúzió
Földközeliség (Grounding), energia és az álomtudatosság lehetséges fejlesztése
Találkozás a kollektív tudattalannal
Praxis és álom
Élménytípusok és a bensô szintek
Munka az árnyékkal, az ellentétes nemmel, és a bölcsesség archetípusaival
Egy spirituális tanító
A tanítóval való viszony jógája
Fizikai kapcsolat
A fény megmutatkozása

A szív jelentôsége
Fokozatos és azonnali leírás
Kontroll és megértés
Az empatikus érzelmek jelentôsége
Az empátia állapotában való elmélyülés
A tapasztaltak kétségei
A nem-tevés határa
A rigpa egy másik dimenzió
A józanság megôrzése
Praxis és archetípusok
Karizma
A cselekvés és a nem-cselekvés a kettôs tudatirányultság praxisában

A folytatás
Az elvonulás folyamata
A rámutatás (The Wiew)
A természetes állapot
A pillanat és a természetes állapot
Kant koanja
Az elvárások megtörése
A természetes beavatási folyamatok
Az öröm a választott valóság felett
Elmélyülés a praxisban
A praxis állapotai
Önmegszabadulás
Ösztöke a gyakorláshoz
Az elutasítások belátásában rejlô progresszió
Fel 5000 méterre. És tovább
Az utolsó fátyol
Hosszú elvonulások
A vonal védelme
Továbbadás

Peter Høeg Utóirata

Szólista ábécé sorrendben

A képek

Péter Høeg elôszava

Amikor gyerek voltam a 60’-as évek Koppenhágájában volt egy évi egyszeri esemény, a ’körülnézés-látogatás’ napja’.
Amit az úgynevezett ’körülnézési-látogatói’ füzetben reklámoztak. A brosúra árát – amit a telefon kioszkokban árultak – a szegény gyerekek körülményei javítására áldozták.
Maga a ’Látogató füzet’valójában belépôjegy gyûjtemény volt. Olyan helyekre és eseményekre szólt, amiket a köz nem élhetett át másképpen. Nem azért mert ezek a helyek vagy események titkosak voltak, hanem mert intenzív és kifinomult voltuk zavartalan munkahelyi légkört igényelt napról-napra.
Emlékszem, hogy egy évben meg lehetett látogatni a Svanemølle (Koppenhága egyik ’negyede’) Elektromos Mûveket, amely épület ami a mai napig olyan vonzó, mint egy elektromos katedrális. Egy másik belépôjeggyel Koppenhága csatornáit lehetett körbejárni vezetéssel. Vagy a Zoo-t (állatkertet) meglátogatni zárás után. Egy negyedikkel pedig a Fælledpark (’népliget’) alatt fekvô cyklotront lehetett felfedezni szakértôi irányítással.
Ezen a látogató napon megnyitották például az amúgy mindig zárt katonai objektumot a Holmenen (a koppenhágai kikötôben). Magam ott nem jártam, de szüleim mesélték, hogy többek között bemutattak egy ritka, valamely egzotikus helyrôl származó szôlô fajtát, amibôl állítólag a Flotta szakértôi némi bort is elô tudtak állítani évrôl évre.
Számomra ez a gyûjtemény itten Jes Bertelsen tanításaival, 2010 júliusától, 2011 áprilisáig olyan, mint egy ’Látogató füzet’, és látogató nap egyben.
Amikoris az olvasót olyasmi eseményre invitáljuk, amire amúgy nagyon nehéz belépôjegyet kapni. ; - egy autentikus tanító foglakozik intenzíven praktizáló tanulókkal.
Egy autentikus spirituális tanító olyan ember, aki elérte – vagy, amint mondják: realizálta – a teljesen elôítéletmentes, természetesen együttérzô nyitottságot, a megvilágosodott, nonduális tudatállapotot, amiben hosszan képes jelen lenni, miközben tanít, és mindezt saját mestere [Tulku Urgyen] visszaigazolta.
Egy ilyen ember egzisztenciálisan megvalósítja a tanítást, amirôl szó van. És csakis egy ilyen személy töltheti be a szigorú feltételeket, amit például a magas zen, a keresztény szívima tradíció, az advaita védanta, és a dzogcsent kimûvelô tibeti vadzsrajána buddhizmus tanítójától el lehet várni.
Nagyon is érthetô követelményekrôl van szó. Minden elmélyült tanulás útmutatást igényel. Mindenki, akinek volt valamely komolyabb hobbyja, mint asztalos, vagy virágkötözô, modern tánc, szertorna, akvarell festés, furulyázás, borkóstolás, avagy a saját robogó, bicikli megszerelése tudja, hogy milyen fontos találni egy szakértô tanítót. No és milyen öröm, amikor ez sikerül is.
Egy olyan tanító, aki tényleg tudja mirôl beszél soha sem csak információkat közvetít. Személyében kénytelen képviselni a tanítását, azzá kell válnia, amit tanít. Magának is a gyalulás mesterévé, igazi magasugróvá, vagy táncossá kell lennie.
Minél elmélyültebb a hobby, annál mélyebbre ható útmutatásra van szükség.
Ha pedig egy hobby egy szép napon az ember szakmája, szenvedélye, élete feladata lesz, akkor lesz csak hatalmas jelentôsége a tanítónak. Akkor pedig döntô, hogy meg tudjuk-é ítélni, vajon milyen szakmai és emberi szinten is tart az illetô.
Minden író tanult és tanul a nagy – élô és halott – kollégák könyveibôl. Minden muzsikusnak volt, és gyakran marad is nagy támogatója (mentora), és példaképe.
A fizikus Michael Polányi a 20. század elsô felében átfogó vizsgálatokat folytatott a vezetô természettudósok körében, amely tanulmány azután megjelent alaposan kommentálva Richard Rhodes: The Making of the Atomic Bomb (1986) címû könyvében. Ebbôl kiderült az, ami eladdig nem igazán volt tisztázva, hogy a nemzetközi tudomány nemzetközi mesterkurzusoktól függ, amik, mintegy a mentor-tanuló kapcsolatok hálózataként összekötik a tudós világot.
Teljesen világos egy módon. Egy komoly hobbyban, terápiában, a tudományban és mûvészetben – no és a tudat kutatásában – az ismeretlenbe lépünk, nézünk, és ehhez segítségre van szükségünk. Mennél nagyobb a megteendô lépés kockázata, annál alaposabban meg kell vizsgálni azt, akire ráhagyatkozunk.
A valóságban az egész létünk errôl a lépegetésrôl szól. Anélkül a bátorság nélkül, ami ahhoz kell, hogy kimerészkedjünk az üres térbe (empty space), az ismerten túl, valamint az ehhez való emberi segítség nélkül nincs kutatás, nincs fejlôdés, semmi tudati evolúció, semmi személyes, vagy kollektív elôrelépés, de nincs az az intezitás és változatosság sem, ami életet ad a hétköznapoknak.
Minél mélyebbre, vagy magasabbra irányul valaki, annál mélyebb-magasabb tudású tanárra van szüksége.
Amikor a 80’-as évek vége felé elôször került a kezembe Jes Bertelsen egy könyve – a Magasabb tudatállapot (Højere bevidsthed) – az elsô oldaltól kezdve óriási megkönnyebbülést adott. Olyannyira világos volt, hogy ráakadtam egy szakértôre. Egy olyan emberre, aki komolyan tudja mirôl beszél. És teljesen tisztában volt avval, és ôszintén közölte is, hogy hol vannak a tudása, és tapasztalatai határai.
Sok év eltelt mire felkerestem Jes-t. Arra gondoltam, hogy ha már oly sokat lehet tanulni a könyveibôl, miért ne meditáljak velük?
Ez egy módon egészséges gondolat. Azért mert naív. Ezért nem is tart sokáig az úton. Amikor azután leblokkoltam, és így eltelt némi idô meglátogattam Jes-t.
Azóta kitartó tanítványa vagyok.
De kritkus is. Ellenôre vagyok, és az is szándékozok maradni. Le egészen a mikroszkópikus részletekig, és kegyetlenül jó emlékezetem van. Nézem és láttam, látom mit csinál a hatalmával, a pénzzel, milyen a privát élete. Miként is viszonyul a legközelebbi társaihoz, miként tanít, és általában hogyan is bánik az emberekkel.
Elô kívánom adni a konklúziómat, miután személyesen ismerem 15 éve, amúgy pedig 25 éve praktizálok az instrukciói szerint: A konlúzióm pedig az, hogy Jes Bertelsen élete reggeltôl estig, sokszor a fél éjszakával együtt keresztül van szôve intenzív együttérzéssel, és mélyen etikus segítô készséggel, hogy másokat is hozzásegítsen az ébredéshez.
Higgyétek el, nem voltam elnézô vele, 15 éve fikszírozom (stírölöm?) közvetlen közelrôl. Azért, hogy tetten érjem, ha valami hézag lépne fel aközött, amit mond és amit tesz.
Semmit nem találtam.

A hála, és megkönnyebbülés, amit az elsô naptól éreztem, és ami 25 éven át kiállta a legélesebb tesztet is, aminek ki tudtam tenni egy embert, ez a személyes motívációm, hogy megszerkesszem ezt a könyvet. Hogy teljesen ôszinte legyek.
De olyan motívációm is van, ami kevésbé személyes.
Itt jön be megint a ’Látogató füzet’.
Amennyiben sikerül a keleten kimûvelt tudat és szív tudományokból behozni valamit hazánkba és kultúránkba, akkor a kulcsszavaknak a bizalomnak és objektivitásnak kell lenniük.  
A dzogcsen, amit Jes tanít, és amirôl e könyv szól ezen tudományok közé tartozik.
Teljes meggyôzôdéssel használom a tudomány fogalmát. A nyugati tudomány sikere azon alapszik, hogy sikerült olyan objektivitást elérni, ami a szakmai egységre épül, interszubjektív megegyezéssel.
Ugyanez megtörténhet a tudat tudományokkal is. Igen, bizonyos értelemben már megvan ez az egység lokálisan, amint a természettudományokkal is történt, mielôtt a reneszánsszal, és onnantól kezdve elkezdtek nemzetközivé válni.
A sok száz ember között, aki Jes ’szupervízionálásával’gyakorol napról, napra több órán keresztül, vannak olyanok, akiknek már 10-tôl 30 éves tapasztalatuk van a dologban, és elkezd lassan kialakulni ez a bizonyos megegyezés. Megjegyzendô, hogy nem valami szektás, önmegerôsítô, egymás vállát lapogató módon.
Örvindenék neki, ha az olvasó legalábbis megsejtené ezt a csírázó egységet e könyvben. Merthogy jó okból Jes szavai dominálnak majd a következôkben, ám ténylegesen, le a legkisebb részletig párbeszédekrôl beszélhetünk leginkább.
Minden kifinomult szakmaiságban van valami megközelíthetetlenség. Ez pedig az ellenkezô irányba mutat, mint ahová a tudomány és a tudat tréning igyekszik, hogy a közért is tenne, az emberi életszinvonalat emelve úgy általában.
Ezért is jó egy látogatás Koppenhága csatornáiban, a Svanemølle Elektromos Mûvekben, vagy a Niels Bohr Intézet cyklontronjában a Fælledpark alatt.
Na és ezért jó egy spirituális körülnézés a Vækstcenteret Kék Csarnokában a Limfjord-nál. [’Növekedési központ elvonulási helyének meditációs terme’] Aholis a könyvben szereplô tanítás nagy része folyt.
Maga az, hogy beinvitáljuk a nyilvánosságot ebbe az egyébként zárt térbe, úgy hiszem jót tesz mindenkinek. Akár részt veszünk a gyakorlásban, amirôl szó van, akár csak mint külsô érdeklôdôk figyelünk barátságosan, nyitottan, és talán picikét kritikusan.
A nyitottság remélhetôleg az ellen mûködik, hogy a tudattréninget szükségszerûen vallásnak, new age-nek, vagy szektásnak fogjuk fel. A gyakorlók környezetében pedig a nyitottság arra emlékeztet, hogy mélyebben nézve mindannyian azon munkálkodunk és álmodunk, hogy meg tudjuk nyitni köreinket mindenki számára, aki érdeklôdik, vagy akár csak kíváncsi.

Azután itt van, amit a könyv praktikus céljának nevezhetünk.
Ez pedig – meggyôzôdésem szerint, és amint az utószóban majd kifejtem – az, hogy e könyv tartalmazza Jes csoportos tanításainak esszenciáját az utolsó 20 évet tekintve.
Ez azt is jelenti, hogy lehetséges egyfajta gyakorlási kézikönyvként is használni.
Ezen utolsó lehetôség, és kívánatosság lebegett a szemeim elôtt, amikor szerkesztettem a könyvet. Elképzeltem, amint az olvasó felnéz olvasmányából és nekiül kipróbálni, amit Jes javasolt.
Miképpen is lehet legjobban hasznosítani ezt az anyagot? - kérdezheti valaki.
Nos, a személyes és nem autorizált meggyôzôdésem szerint, ami a legfontosabb az egészben, az a szív lehetôségeire való rámutatás.
Hiszem, hogy ha sikerül valakinek – például valamely olyan gyakorlatozással, és tartással, amit e könyv javall – a szivét jobban megnyitnia, az olyan radikális élményt jelent, mintha még egy érzékkel gazdagodna az ember.
Szándékosan nem nevezem ezt a ’hatodik érzéknek’. Azért mert ezt össze szoktuk kapcsolni valami ködös spirituálissal. Amirôl beszélek a szív lehetôségeit illetôen, az pedig konkrét és valóságos.
Ha most azt a mikroszkópot, amit korábban említettem magunkra, és egymásra alkalmazom, nem úgy mutatkozik, mintha mindannyian máris úton volnánk a szív mélyebb lehetôségeinek megvalósításában valamilyen fokon? Igaz, csak egyedekre, és egyedi jelenségekre tekintettel. És csak kurta pillanatokra.
Emlékszünk, amikor az óvodába mentünk a gyerekünkért. Letérdelünk és nézzük miként játszik. Élveztük a pillanatot, amikor ô még nem vett észre, és örültünk annak, hogy láthatjuk, amint tagjává válik egy csoportnak, amint ez majd visszavonhatatlanul bekövetkezik, amikor végleg elhagy bennünket.
Azután egyszercsak megfordul és észrevesz. Arca felderül. Ebben a pillanatban történik velünk valami, aminek központja és kiinduló pontja a szívben van. Egy pillanat alatt minden kétség megszûnik, a lét értelmével kapcsolatos problémák eltûnnek, mert az egész értelme ez, maga ez a szeretet, amint világlik.
Vagy mondjuk együtt sétálunk egyet idôs édesanyánkkal. 86 éves. Nézzük napégette, használt, eres kezét. És hirtelen átéljük, amint tízezredszerre is felemelt magához. Szoptatott. Etetett. Kitörölte a fenekünket. Kézen fogott és irányt mutatott.
Egy pillanat alatt elszállnak a traumák. Ebben a pillanatban csak az eláradó hála létezik. A megrendülés, hogy milyen közel van a halálhoz. A kapcsolat legmélyebb megélése.
Vagy gondoljunk egy barátra, aki meghalt. Túlságosan korán. Rákban. Ez az emlékezés is megmozdít valamit a szívben. Valami megnyílik. Barátunk eltûnt, de a szeretet megmaradt, és hirtelen megérzi az ember, hogy a mély szeretetnek van valami idôtlen karaktere. Ami mond, de legalábbis súg valamit, amit senki nem tud elvenni tôlünk többé.
Ezekben a helyzetekben a szív teljes kapacitása aktív, tárva-nyitva. És mindannyian ismerjük ezeket, mindannyian értjük a lényeget.

A nehézség a dologban az, hogy ezek a pillanatok bizony kurtácskák. Na és mondhatni telve vannak avval a személlyel, vagy szituációval, ami elôhívta ôket. Az ember csak a gyerekét látja, csak a kedvesét, a hiányoltat, azt, ami a szeretetet kiváltotta. Amivel pedig keresztül néz magán a szeretet képességén, a maga részén a helyzetben, a saját érzelmi kapacitásán. Elfelejtôdik az ok, ami egyáltalán lehetôvé tette a pillanatot. 
Ílymódon kisebbé tesszük magunkat, mint amekkorák vagyunk. Vagy lehetnénk. Valójában rányílhatnánk sokkal többre és nagyobbra, mint aminek helyet adunk általában. Lehetôségünk van arra is, hogy a szívnyitottság állapotainkat a léttel való találkozásaink alapjává tegyük.
A nyitott barátságosság ára magától értetôdôen a sebezhetôség. Mernünk kell sérülékenynek, és kiszolgáltatottnak lenni. De elnézést, ez nem egy elfogadható alternatíva? Egy sérülékeny nyitottság fenntartása, ha jobban megnézzük, nem az egyetlen helyes módja az érdeklôdésnek, amivel másokkal érdemes találkozni? Vagy egy könyvel?

Na de mirôl is szól ez a könyv?
Két témát dolgoz fel.
Bemutatja a spirituális processzust, vagy utat, a normális hétköznapi tudatállapottól a rigpa, a tudat megvilágosító esszenciája ’újrafelismeréséig’.
Ez a bemutatás, vagy összefoglalás mindenek elôtt a könyv elsô részében található. Az alap (fundament) részben. Amiben a hangsúly a fejlettebb gyakorláshoz szükséges feltételek leírásán van.
Innen zummol – a második, Elmélyülés részben – az általános ébrenléti állapottól az elsô transzcendentális tapasztalatokhoz vezetô út, gyakorlás egy különleges vonására. Arra, hogy a tudat és a szív sokkal mélyebben, éberebben, intenzívebben képes mûködni, mint amit megszoktunk. És tovább megy, ezen tapasztalatok elmélyülésének kezdetei felé.
A harmadik rész, a Folytatás innen indul, annak leírásához, hogy miként is érhetô el, majd stabilizálható a magasabb éberség, egész ’fel’ a kettôsség nélküli egységtudat határáig.
Ha ismét azt a képet használjuk a spirituális folyamatra, hogy ez egy út, és a tanító errôl szóló leírása olyan, mint egy térkép, akkor ez esetben ez igencsak kicsi léptékû, azaz egy olyan térkép, ami nagyon közel van magához a valósághoz.

Ha összehasonlítjuk a következôket Jes tudatról szóló – már nagyon részletes - saját korábbi könyveivel, és azt mondjuk, hogy ezek bemutatják a spirituális folyamatot a megvilágosodásig 1: 100.000-es léptékben, akkor ennek a könyvnek a léptéke 1: 10.000-hez, vagyis mindenesetre tízszer részletesebb.
Ez a kísérlet persze, hogy összehasonlítsuk az utat, a térképet és a léptékviszonyokat nem teljesen pontos. De nem is teljesen megtévesztô. És rámutat egy másik térképpel kapcsolatos hasonlóságra a következôket illetôen: áttekinthetô.
A földrajzi térkép a fizikai valóság projekciója egy jól definiált földrajzi és grafikai referencia rámában. Ami következik, az a spirituális ébredési folyamat bevezetésének projekciója a nyugati elképzelésvilágba, tömör mindennapi beszéd szinten, inspirálva a pedagógia tisztaság és a tudományos, fokozatos ellenôrizhetôség modern követelményei szerint. 
A legdöntôbb pedig: A térképet olyasvalaki rajzolja, akinek hitelesített a látása. Amint mestere Tulku Urgyen, egyike a legtiszteltebb spirituális személyeknek a 20. században megerôsítette, Jes-nek van belépôje a csúcsra, ahonnan az egész egyszerre látható.

A szerkesztô feladata az is, hogy csökkentse a beszélt nyelv ismétléseit. Amit meg is tettem.
Mégis, amikor a tudat mélyebb aspektusainak tanításáról beszelünk ez csak egy bizonyos fokig lehetséges.
Ugyanis a valóságban, ami ismétlésnek tûnhet az gyakorta finom árnyalás. Noha úgy néz ki, hogy például fárasztóan sokszor esik szó a kettôs irányultságú tudatról, vagy a semleges megfigyelésrôl, közelebbrôl megvizsgálva kiderül, hogy ez szinte soha nem ismétlés. Minden alkalommal újabb metszettel találkozunk a kiemelt tudatállapotokkal kapcsolatban Minden egyes alkalommal tapasztalható az oktatás terében, a tanító és a többi résztvevô kapcsolatában egy új, addig soha nem látott szituáció, ami olyan megközelítést kíván, ami állandó, ám soha sem ugyanaz.
Az alapigyekezet mindig változatlan: felébredni a fátylak közül, amik elfedik és tompítják az itt és most természetes együttérzését és az egzisztenciális intenzitást.
De a valóságban a szakadatlan kreatív folyam minden új alkalommal finom új ’kezelést’ igényel. Amit a tanító segít kijelölni.
Marianne, Jes párja mondta egyszer nekem, hogy gyakran olyannak látja Jes-t, mint egy kis termetû izlandi pásztor kutyát [’pulit’] amint állandó mozgásban van, hogy vigyázzon a nyájra.
Szívembôl szólt. És ha az ember a szívével hallgatja megértheti, amit a kutya akar. Ez pedig nem akar összetartani, terelni, vagy valamely határozott helyre vezetni senkit. Csupán segíteni akar a szabadság felfedezésében, ami az elmélyült önállóságból ered.
Ez volt hát a ’látogató invitáció’ Jes Bertelsentôl a dzogcsen tradíció szívébôl.
Meghívás tudatos emberségre.



A 'Növekedésközpont' (Vækstcenteret) udvara Nørre Snede falván Jyllandon

Az alap

A dzogcsen központi ideája

Legyetek üdvözölve! {Velkommen)
Nagyon örülök ennek a tanításnak, a találkozásunknak.

Azt javaslom, hogy tisztázzuk magunkban mindenek elôtt, hogy akik itt üldögélünk egy úgynevezett prakxisorganizmus része vagyunk. Amely organizmus minden esetre 20 éves – a kezdetét 1989-re, Urgyen Tulkuval való találkozásomra lehet tenni – és amelynek nagyságát konzervatív módon megsaccolva 1000-re lehet kerekíteni. Amit annak a ténynek alapján számoltam ki, hogy 1000 és 2000 közötti azok száma, akik rendszeresen járnak képzésre a Növekedés központba.
Ebbôl a csoportozatból mintegy 400 azon személyek száma, akiket intenzíven praktizálóknak lehet nevezni. Ami azt jelenti, hogy ôk minimum naponta egy alkalommal legkevesebb 50 percet gyakorolnak.
Érdekes lehet tudatosítani és rákészülni, hogy az ember része egy ilyen organizmusnak. Egy minimum 1000 tagú csoportból 400, akik nagyrészt jó egyensúlyban tartják életük kifelé, a család, a társadalom felé forduló részét, és a befelé fordulót, a praxist.
Érdemes arra is emlékeztetni magunkat, hogy globálisan is sok hasonló organizmus van, amelyek többsége a második világháború után született és növekedett napjainkig. És egyre terjed a dolog. Fontos tudni, hogy egyre többen, mint mi, úgy vélik – az eljövendô tudatklíma szempontjából is, - hogy fontos csoportosan is megpróbálni realizálni valamit abból a bölcsôben kapott ajándékból, lehetôségbôl, amit a magunkkal és egymással való mélyebb kapcsolat jelenthet.
Eza realizáció, amint magam látom, a legkifejezôbben a magas spirituális tradíciókban mutatkozik meg, a dzogcsen az egyik ilyen.
Megkísérlem röviden összefoglalni elôször a dzogcsen központi ideáját, majd azt a pedagógiai formát, amit ennek gyakorlása alakított ki nálunk az utolsó 20 évben.
A dzogcsen kiinduló pontja annak elismerése, hogy magasabb szintrôl nézve egy embernek két fô aspektusa van, avagy két processzusban részt, amelyek egyként fontosak, és értékesek.
Az egyik aspektus az egyéné, az a tény, hogy minden egyes ember a Földön unikum. Mindenki kivétel nélkül egyedülálló kreatív impulzust realizál, amit soha nem lehet megismételni.
Ez döntô fontosságú – spirituális szempontból. Ezért van az, hogy az én kibomlása, a személyiség árnyalása, amirôl az önmegvalósítás szól abszolút pozitív és szükségszerû, spirituális szempontból is.
A dzogcsenben nagyon fontosnak tartják, hogy valakinek legyen érzéke a gyakorláshoz, és kapjon lehetôséget felfedezni, kikutatni, kibontani a saját különlegességét. Szabadon ünnepelhet és szabadon lehet hálás a tanításért.

Ezt az önkibontó folyamatot persze, ha az eredménynek egész-életnek kell lennie, ki kell egyensúlyozni a másik fô aspektussal: avval, hogy amiben az individuális tudatunk nyugszik, aminek a személyes kifejezôdése, a háttere mondhatni, az a közös tudat. Ami mindent és mindenkit áthat, az individualitás alapja, és amely transzperszonális.
A mi idônkre az a jellemzô, hogy – mindenesetre a nyugati világban – az egyén maximális  önimádata dominál elsôsorban.
Ez elvonatkoztatva nem is teljesen célszerûtlen. A nehézsége abban van, hogy az empátia rovására értük el ezt a maximumot, a többi emberrel való összefüggésünk kárára. Kollektíve nézve az utolsó 500 évben mondhatni minden erônket arra összpontosítottuk, hogy kimûveljük a modern, individualizált ént, a társadalmi jelenségekkel együtt, ami evvel jár: nemzetállamok, liberalizmus, természettudományok és a technológiai forradalom, demokrácia, a katonai és ipari komplexumok, a modern mûvészet, hogy csak néhányat említsünk a fô pontokból. Nem elég, hogy ez a fejlôdés sokba került, - illetve elkerült döntôen fontos részeket az emberközi viszonylatokat illetôen, hanem képtelen volt megértetni az ember felelôsségét is a fizikai környezetével kapcsolatban, és a kollektív, mélyebb spirituális tudatot tekintve.
Ez az érzék ugyan megtalálható az összes nagy vallásban, a nyugati kereszténységben is. Leginkább dogmatikus formában, és összekeverve feudális politikai struktúrákkal, de megtalálható.
Ez az érzék azonban széles körben kiveszett, legalábbis az euroamerikai, nyugati világértésbôl, szinkronban a vallásos befolyás térvesztésével.
Döntô fontosságúnak látom, hogy mi mint kultúra, mint emberiség helyreállítsuk kapcsolatunkat mélyebb, általános, esszenciális részünkkel.
Ez a szint, a közös tudat nem individualizált és nincs átszôve a nyelviséggel, mint az én, test, elme, amelyeknek ez kötelezô.
Nem is elônyelvi, nem egy részben vagy egészében öntudatlan állapot összefolyva a körülményekkel olyan értelemben, ahogy ezt Mircea Eliade elnevezte: participitacion mystiqe. [misztikus részvétel?!] Egyáltalán nem.
A közös tudat állapota magasabb tisztaságú.
Az a tisztaság, amit az ember esszenciája keresése jelent. Keresi azt a ’helyet’, ahol az individualitás csodája betér a kollektív csodába, ami tartja – soha nem ellentétként – magát az individualitást.

Az ember esszenciájának a felfedezése a dzogcsen alapideája.
Minél inkább erôltetjük egyoldalúan a mi saját felfogásunkat, abból az illúzióból kiindulva, hogy ez az egyedül valóságos, annál kevésbé van kapcsolatunk a közös esszenciával.
A praxis abból áll, hogy az ember megtanulja magát úgy beállítani – viszonyát tenmagához legbévül, és a többiekhez, a világhoz, – hogy növekedjék mélyebb esszenciája megközelítési lehetôsége.
Mármint, ha ezt akarja!
Ha pedig ez nem így volna, és mégis itt üldögél valaki velünk, akkor… rossz kompra szállt.
Megesik ez is idônként. Azt hiszi az ember, hogy a Rómába induló vonatra szállt – ez velem megesett biza – és Limone lett a végállomás.
Ez a komp [átkelô hajó?] az esszencia felé tart.
Azt hihetnôk, hogy nem is olyan nehéz ezt az irányt tartani. Könnyedén elérjük a kikötôt. Miután mindannyian evvel az esszenciával születtünk ugye. Születésünk elôtt is megvolt. Mindig evvel élünk. Sôt, mindenki az esszenciába fog belehalni.
Azt hihetnôk megint csak, hogy könnyû megtalálni, hiszen el sem tudjuk veszteni.
Nem úgy van ám ez, hogy itt mondjuk háromnegyed tíztôl öt percig szünetel az esszencia kapcsolatunk. Mindig aktuális, miért olyan nehéz felfedezni hát?
Miért olyan nehéz megtalálni valamit, ami minden emberben mindig van, és soha nem is veszthetô el, hiába is próbálná valaki bárhogyan. Miért hát?
Merthogy tényleg nagyon nehéz, ezt mutatja minden evvel kapcsolatos tapasztalatunk e szép kék bolygón.

E miatt a nehézség miatt gondoltak ki különbözô eszközöket a különféle vallások és spirituális praxis rendszerek. Amelyek mélyebben nézve mind kommunikációs eszközök.
Ez – hogy a spirituális tréning mélyebben nézve a kommunikációról szól – mindenesetre érvényes a dzogcsenre, errôl meg vagyok gyôzôdve.
Jómagam ’89 óta munkálkodok ezen a közvetítésen, amikoris megkaptam Urgyen Tulkutól a felhatalmazást a tanításra. Ami csak megerôsített abban, hogy elsôsorban a kommunikációról szól az egész.
Ha az ember kommunikálni tudná ezt az irányzatot a mi helyi kovácsunkkal – akinek, amennyire tudom nincs különösebb meditációs tapasztalata – ha képes lenne az ember megfelelô pontossággal bemutatni ezt az utat, akkor ô pedig képes lenne akár néhány perc alatt felfedezni az esszenciáját.
Ebben az esszenciában ugyanis nincs semmi idegen. Nem valami újdonság, ami keveseknek van, másoknak meg nincs. Nem lehet felajánlani, vagy kikölcsönözni másoknak. Ez olyasmi, ami mindannyiunknak van.
Hát nem furcsa, hogy az ember nem képes egy pillanat alatt helyre rázni magát és felfedezni?!
Merthogy nem képes. Szóval a kommunikációról van itt szó, és ebben egyre biztosabb lettem az utólsó 20 év során.
Nincs mindenféle egyébrôl szó, amint az ember hiszi. Ha valóban tisztán be tudnánk mutatni, és a másik tényleg fel is fogja, és ezután bensô meggyôzôdéssel meg is teszi, amit a felismerése követel, akkor ez a valaki elkerülhetetlenül felismerné esszenciáját, és evvel a megvilágosodott dimenziót saját magában.
Ezért olyannyira fontos, hogy a kommunikáció közöttünk pontos, és az is marad: Amirôl itt szó van elsôsorban: elmélyíteni a lehorgonyzottságunkat és éberségünket a sziv és a tudat által [Az itt és mostban!?]. Ez az egyik fô stratégiánk az elôttünk álló napokban. Ezt fogjuk megkísérelni – óvatosan.
A másik fô stratégia, pontosítani a magunkhoz való viszonyunkat.
Ez a két viszonylat amirôl a dzogcsen szól. ezt próbálja a tanító átadni, elsôször nyelvileg, azután pedig növekvô mértékben gesztusokkal és szimbólikusan, megkísérelve segíteni a tanítványokat megszabadulni azoktól a támpontoktól is, amik a szavakkal és a nyelvhasználattal járnak.
Végül pedig – amikorra az oktató és tanítványai közötti kommunikáció olyan pontos lett, hogy egy érzelmi, empatikus közösség létesült, amelynek már nincs szüksége sem nyelvre, sem gesztikulálásra, vagy szimbólumokra – rá lehet mutatni a csend esszenciájára. Miáltal az információk és a kapcsolat átalakul egyfajta közvetlen, azonnali empatikus, tudatátviteli kommunikációvá.
Alighanem ez az, amit a gyakorlásunk igazából megcéloz.
Ezért próbálunk olyan körülményeket teremteni, mint ezeket itt, amik remélhetôleg segíthetnek a kommunikációban közöttünk, ami fokozatosan egyre pontosabb lesz. Ezt használjuk az itteni oktatásunk elsôsegítésére.
Azonban mielôtt ide, ehhez – a valódi célunkhoz – elérkeznénk meg kell értenünk, hogy ehhez gyakorolnunk muszáj. Létre kell hoznunk a szükséges alapot.


A szükséges alap

Az összes nagy spirituális tradícióban megtalálható – peldául az Athos félsziget kolostoraiban gyakorolt Jézus, vagy szív ima tradícióban (heszykasme), az advaita védantában, a hinduizmusban és a vadzsrajána buddhizmusban, amelyben-bôl a dzogcsent kaptuk – teljesen biznyos tapasztalat, hogy mielôtt valaki belefoghat valamely elmélyült spirituális folyamatba, muszáj azt megalapoznia.
Ezen egzisztenciális és pszicho-fizikai alap nélkül esély sincs arra, hogy a mélyebb praxis meggyökerezhessen valakiben. Ezért azután nem is gyakorol mélyebb befolyást az életére.
A Növekedés központban kifejlesztett alapozás a modern nyugati személyiséget célozza meg. Némi skandináv sajátságot is figyelembe véve. Ám mélyebben nézve nem nevezhetjük eredetinek ezt sem. Ellenkezôleg, arra emlékeztet, hogy mit is értek el mások máshol. Különben is, ugyanazokkal az alapvetô viszonylatokkal dolgozik, mint a többi spirituális tradíció. Részben közös eszközöket is használva.
Azzal kezdeném, hogy mi itt a professzionális terápiát ajánlatosnak tartjuk. Az elmélyült tudatfolyamatoknak nagyon jót tesz – szabály szerint e nélkül nem is igazán megy – a professzionális vissza-tükrözés.
Ez nem pontosan ugyanaz a terápia, amit az ember akkor keres, ha például a neurotikus struktúrái lehetetlenné teszik, hogy normális emberi életet éljen. A személyiség elmozdulása a transzcendens felé természetesen megköveteli a tudatos részvételt. De még többet is. Mély önkonfrontációt. Elmélyült tudatosságot a lehetôségekrôl, gyenge pontokról, homályosságról a többiekkel való kapcsolatokban, etc. Annak tudatosítását, hogy az ember mennyire meghatározott a családi struktúrája által. Ami pedig mélyebben nézve a legtöbbünk esetében azt jelenti, hogy minden férfi, akivel találkozunk bizonyos értelemben az apánk, és minden nô az anyánk. [Vö. a tibeti buddhista szólást, hogy mindenki volt már szülônk, édesanyánk!:] Ez pedig elkerülhetetlenül ad a viselkedésünknek némi (bio-psizcho) robotszerûséget.
Ami a konfrontációt illeti, a tapasztalatok azt mutatják, hogy a legjobban professzionális terapeuta segítségével megy. Szerencsére a nyugati világban megtalálhatók a kimûvelt – és ma is tovább fejlesztett – ragyogó terápiás stratégiák, amik a Freud és Jung által teremtett alapokra épülnek, majd tovább finomítottak, árnyaltak többek között Reich, Lown és Grof által.
Az alapos terápiás elômunkálat egyike a mi elôkészítésünk (preliminaries) alappilléreinek, felkészítés a spirituális tréningre. A legtöbben a kb. 400 ’intenzíven praktizáló’ ember közül, akik a központhoz köthetôk egy, vagy több intenzív terápián menetek keresztül.
Ezek után pedig – vagy akár egyidejûleg – úgy véljük, hogy szintén elkerülhetetlen valamely önfejlesztônek nevezhetô tréning.

Az önfejlesztés kifejezés a hatvanas-hetvenes évekbôl származó nem mindíg pontos zsargon. Jobb híján ezt használjuk, mint közös fedôszót azokra a technikákra, amik hozzásegítik az embert álmai funkciói megértéséhez. Annak tisztázásához, hogy miként is függ össze a tudat, az elme a testtel. Miként is kapcsolódhatnak rá – és szabadíthatják fel egzisztenciálisan - a tehetségeik, képességeik legtöbbjét. No és miként is javíthatják föl munkás és szerelmi életüket. 
Azaz, röviden fogalmazva: minden olyan procedúra, és rendszer, amely hiteles módon hozzá segíti az embert, hogy felfokozza a teljességel való integrációja érzését, amint áramlik benne.
Ezután következik az, amit mi bennsô gyakorlásnak hívunk.
Jelentésének összefoglalása az ötszögünkben található (pld. az Egy esszé a bennsô szabadságról-ban, 2010). Ezek olyan gyakorlatokról szólnak, amik tudatosítják, összekötik, és felerôsítik a szív érzelmeit, a testet, légzést, az élet megnyilvánulásait, spontán kreativitását, valamint a tudatot, mint olyat.
Úgy tekintjük ezeket, mint valami desztillátumát mindannak, amivel a nagy spirituális rendszerek foglalkoznak. Mindegyiknek van hasonló tréningje, ami elengedhetetlen része az alapozásuknak.
Az alábbi három terület: 1) a terápiás önkritikus folyamat, 2) az önfejlesztô tréning alátámasztása a személyiségen átáramló integrált teljességgel, 3) a bennsô gyakorlatok, amik növelik a tudatosságot az öt velünk született lehetôséget, az úgynevezett természetes kompetenciákat illetôen. Ez a három terület alapozza meg az elmélyült praxist.
Minderre alapoztunk – amint Tibetben a dzogcsen tradícióban mindig is volt – egy olyan pedagógiát, ami megmunkálja amit Jung árnyéknak, ellenkezô nemûségnek, és bölcsességnek hívott.
Árnyékkal dolgozunk, megtisztulunk, avagy megdolgozzuk az érzelmi világunkat, amit amúgy karakterstruktúrának ismerünk.
A folyamat etikus, morális jellegû, ami többek között arról szól, hogy képesek legyünk megérteni, elfogadni a hiányosságainkat, kisebbrendûségi érzéseinket, kibontatlanságunkat, gyerekes, vagy más módon kétséges mívoltunkat.
Ez egy igen kényelmetlen folyamat. Úgy tûnik sokkal könnyebb és kifizetôdôbb a hiányosságainkkal együtt élni, amikor kivetítjük ôket, mint ellenség képeket. A szomszéd terrorizál. [He-he:] Husszein gonosz. Kadhafi majdnem annyira, de mindenesetre gonosz.
Így azután az okok messzire tûnnek. Ami finom békét ad bévül.
Nekiállni feltépni az ilyesmi gyökereit nagyon kényelmetlen. Elkezdeni tudatosítani a mi saját agressziónkat, egoizmusunkat, figyelmetlenségünket, meggondolatlanságainkat; huh.

Az ötszög - avagy empátia csillag - az öt alapvetô, velünk született potenciál összefoglalása (...) egyszerûen átirányítja a figyelmet bármilyen egzisztenciális helyzetrôl a mélyebb emberi teljességre, amennyire csak lehetséges.

Morális hiányosságainkat. Hogyan csaljuk el az adót. Csapjuk be a partnerünket. Csapunk be lassan bárkit, saját magunkat is beleértve; - semmiért.
Egy bizonyos fokig elismerjük, hogy van valami, amit elhalogatunk az életvitelünket tekintve. De mindig megtaláljuk az enyhítô körülményeket. Ezért azután, amikor kiszámoljuk, a végeredmény azt mutatja, hogy ami sokaknál hibának mutatkozik, az nagyrészt o.k. saját magunkkal szemben.
Az árnyékkal való munka arra való, hogy belássuk, hibás a számításunk. No és így el lehet kezdeni javítani a dolgozaton.
A következô megmunkálandó nehéz terület a szerelmi élet. Ez abból áll, hogy el kell érnünk a férfiség-nôiség kiegyensúlyozottságát, mélyebb megértését. Elôször kívül, azután pedig bévül.
A legtöbb ember számára nehézséget okoz, hogy egyáltalán elismerje: mindkét pólus feszültségét hordozza magában. További komplikáció, hogy miként is ülteti át a felfedezést a gyakorlatba, miként tudja meggyökereztetni a testben, szívben, energiarendszerben. Végül pedig aktivizálni és integrálni kell az ellenkezô nem kvalitásait, amik ugyan amúgyis megvoltak már csírájukban.
Országunkban és kultúránkban a nôk általánosságban a férfiak elôtt járnak ebben az integrációs folyamatban. A nôi értékek társadalmi elnyomása okán a hölgyek maguk kényszerültek felfedezni yang-szerû férfias oldalukat.
A férfiak elôtt sokkal hosszabb út áll. Ha utol akarják érni a nôket sokkal több gyerekezés, és házimunka várja ôket. A némi-nemû elôrehaladás dacára. A munka világában is sok még a tennivaló az egyenjogúság elérése terén a férfiak részérôl.
A férfiak még mindig nem igazán értik a nôi energia, és tudat jelentôségét a szakmai kérdéseket, döntési folyamatokat és vezetôi struktúrát illetôen.

Keleten mindig átfogó energetikai gyakorlatokkal kezelik a bennsô ellenkezô-nemiséget. Ennek szükségességét mi itt nyugaton csak most kezdjük felfedezni. Ehhez mi késôn értünk el, és akkor is csak pszichológiai szempontok szerint, amint ezt Freud és Jung jól példázza. Wilhelm Reich azután komolyan behozta a testet és energiáit a terápiába és az önfejlesztô munkába. A tanítványai, mint Lowen tovább is fejlesztették ezt a területet. De nyugaton még mindig nem értjük teljesen, hogy mennyi bennsô gyakorlat szükséges, mennyi munka az energia rendszerrel, hogy egyensúlyba kerüljön a szerelmi élet mind a külsô, mind a belsô aspektusait illetôen.
Bob Moore munkája Dániában és más helyeken ebben az összefüggésben nagyon fontos. Nagyon nagy súlyt fektetett éppen az energetikai folyamatokra. Körülötte kialakult egy kultúra, amely igazán érti, hogy az ember egy spirituális processzus során kénytelen az energiáival is foglalkozzon.
A Növekedés központban nagyon sokat köszönhetünk Bob Moore tanításának. Magam is követtem a kurzusait, és a továbbadásban is inspirált bennünket a gyakorlataival. Amelyek ráadásul sokunk számára szinte szinte összetéveszthetôek a tibeti buddhista tradíció anuttara-jóga gyakorlataival.
A következô jókora feladat az elmélyült spirituális úton a mentorral való kapcsolat. A gyakorlási stratégiákat ezen a területen Keleten ’tanító-kapcsolat jógának’, avagy guru jógának hívják. Mélypszichológiailag nézve ekkor avval foglalkozunk, amit Jung a bölcsesség archetípusának nevezett.

Folyt. Köv.